Part 53. Witch problems

-David, ez most halál komoly? Láttál valakit és elment?-csaptam a homlokomra.
-Sajnálom!-mondta ő is dühösen.
-Mindegy. Menjünk el a boltba.-motyogtam, majd felkaptam a kocsikulcsot és beültünk a kocsiba. Ahogy megérkeztünk, tudtam hogy nem vagyunk egyedül. Beléptem a boltba, és rögtön a szívverés irányába rohantam. Ahogy odaértem az illetőhöz nem tudtam egy szót se szólni. A srác éppen chispet evett, majd mosolyogva intett.

-Kai vagyok! Örülök, hogy megismertelek! Kérsz?-nyújtotta felém a zsíros zacskót.
-Mi a...?-kérdeztem eléggé idegesen. David épp hogy beért, de ő is eléggé meglepődött.
-Azt hiszem ideje megismerkednünk.-mosolyodott el.-Tetszettek a látomások?
-Az te voltál?-kérdezte David, és neki rontott volna a srácnak ha az éppen nem repítette volna a falhoz egy mozdulattal.
-Nem ilyen fogadtatásra számítottam!-mondta, majd megvonta a vállát.-Nos, Dorina...
-Honnan tudod ki vagyok?
-Jaj drágám. Olyan dolgokat is tudok rólad amit nem is gondolnál.-mondta lesajnálóan.-Szóval. Ti normálisak lesztek velem, én pedig abbahagyom a látomásokat. Pedig olyan jól elszórakoztam.-biggyesztette le ajkait.
-Mit takar a normális viselkedés?-jött vissza a még mindig dühös David.
-Hmm...mondjuk befogadhatnátok! Kezdésnek!-villantotta meg ezer wattos mosolyát.
-Legyen.-vontam meg a vállam. Bár nem ismertem, de úgy gondoltam ő tud valamit arról hogy hol vagyunk és hogy lehet kijutni innen. Bár mondjuk akkor már nem hiszem hogy itt lenne.
-Csak befejezem a sztorit.-mondta, majd csettintett egyet és már megint ott voltunk a réten. Aria zokogva rohant volna vissza, ha éppen nem az apja szolgái hurcolták volna el onnan. Ő viszont tovább verte a szerencsétlen kis Theot, aki sírva Aria felé nyújtózkodott.

-Aria!-kiabálta folyamatosan, de a húgát egyre messzebb vitték tőle. 

-Most megfizet ő is és te is azért amit tettetek. Ha nem kéne utód te is mennél vele.-eresztette el végre az apja, majd otthagyta. Pár perc halk zokogás után az anyja is megérkezett. 

-Ígérem hogy jóvá teszem ezt neked.-puszilta meg a fiát, majd felkarolta és elvitte. 

-Szóval nem is a cikiség miatt vitték el Ariat.-motyogtam, miután visszatértünk. 

-Nem bizony. És itt még nincs vége a sztorinak, de azt majd később. Mehetünk?-mosolygott ránk egy szédítően szép és gonosz vigyorral. Szemforgatva elindultam előre, a fiúk pedig utánam. 

-Szóval, te nem tudsz esetleg valamit amivel kijuthatnánk?-kérdeztem a kocsiban ülve.

-Dolgozom rajta. Különben nem lennék már itt.

-És el is árulod?-kérdeztem. 

-Idővel.-bólintott. 

-Na ide figyelj.-kezdtem nyugodtan.-Odakinn nekem vannak emberek akik keresnek és akikért feláldoznám magam. Szóval ne húzd az időt és mondd el!-kiabáltam már a végére. 

-Nyugi baby.-mondta, mire dühödten rá néztem.-Van egy kulcs, amit ha megoldok kijutunk. 

-Akkor haladjál vele.

-Szerinted ha eddig nem oldotta meg most megfogja?-kérdezte David cinikusan, de pár másodperccel utána fuldokolni kezdett. 

-Hagyd abba Kai!-mordultam a mellettem ülő boszorkányhoz. 

-Képzeld ez idő alatt bejártam a világot, így minden varázskönyv nálam van. És valamelyik megoldás lesz a problémánkra.-mondta, majd elengedte Davidet. Ő már ugrott volna neki, ha nem lépek közbe.

-Elég! Te nem fojtogatod, te pedig ülsz nyugodtan a seggeden, ha ki akarsz jutni.-morogtam. Komolyan mint az óvodások. A srác mellettem csak halkan nevetett.

-Ha te már tudsz rólunk mindent, igazán mesélhetnél magadról.

-A nevem Malachai Parker. De röviden csak Kai.-mondta.

-És mit keresel itt?

-Ne haladjunk ennyire előre a sztoriban. Az úgy nem izgi.-mondta, de én csak megforgattam a szemem. Ó a régi szemforgatós idők. Amint beértünk a házunkhoz, a többieket hátrahagyva mentem be a lakásba. Viszont ez hiba volt, mivel David még mindig azon volt, hogy megölje Kait, szóval gyorsan visszafordultam, de már késő volt. Kai épp akkor röpítette Davidet az egyik fa felé.

-Hagyjátok már abba!-kiabáltam rájuk. A kissé ájult David a fa mellett rogyadozott, míg Kai mosolyogva figyelte, ahogy felállítom.

-Na jó. Ha nem bírtok meglenni egymás mellett mindenki mehet el innen! Boldogulok egyedül is!-fortyogtam, majd ahogy beértem, Davidet ledobtam a kanapéra és egy kis utánpótlásért mentem. Miután jóllaktam, főztem Davidnek egy kis kaját, majd odavittem neki. 

-És velem mi lesz?-kérdezte Kai sértődötten.

-Ott a konyha! Főzz magadnak!-mordultam fel.-Nem vagyok csicska.-mondtam, majd sarkon fordultam, amikor a fejembe belehasított az az ismerős és borzalmas érzés.
-Figyelj, aranyom. Nem akartam hogy eddig elfajuljanak a dolgok, de nem hagysz más lehetőséget. Amíg rajtam múlik hogy kijutunk-e vagy itt ragadtok örökre velem addig én mondom meg mit csináltok.-mondta, majd elengedett.
-Oké. Akkor mond meg mit csináljunk hogy megszabadulhassunk egymástól.
-Tehát. A varázslathoz kell mindhármunk vére. És az emelkedő. Amit meg fogunk keresni. A helymeghatározó bűbáj nem találta meg, tehát le van zárva. De mivel a családom tulajdona nem lehet messze. Ki akar kincset vadászni?-kérdezte vigyorogva. Megforgattam a szemeim, majd megindultam.
-Merre, főnök?-kérdeztem cinikusan.
-Menjünk a házunkhoz.-mondta, majd beült a kocsiba. Beültem mellé, amíg el nem értünk Kaiék családi házához.
-Nyissátok ki az ajtót, kérlek.-mondta.
-Ehhez kellettünk mi? Hogy kinyissunk egy ajtót?-kérdeztem hitetlenül.
-Le van zárva. Varázslattal.
-Akkor nyisd ki?-mondta David értetlenül. Kai cammogva az ajtóhoz sétált, és motyogni kezdett, de pár másodperc múlva az ajtó ellökte magától, ezzel ő szétterült a földön. Meglepődve utána néztem, majd az ajtóhoz léptem hogy berúghassam azt. Beléptem a nappaliba, ami ugyan olyan jellemtelen volt mint az én házam pár napja. Elindultunk Daviddel a szekrényekhez, a polcokhoz, könyvekhez, fiókokhoz, hogy feltúrjuk őket.
-Nincs sehol!-kiabáltam fél óra keresés után.
-Itt sincs semmi!-mondta David.
-Hmm. Van egy ötletem hol kereshetnénk.-mondta Kai.